Dadly Fears

Ha nincs kedv

2018. április 22. - Dadly Fears

Ahogy egyre több kényelmi szolgáltatást veszünk igénybe, egyre többször mondhatjuk azt, hogy nincs kedvem.

Semmi kedvem főzni -> Rendelek kaját

Nincs kedvem boltba menni -> Rendelek valamit online

Nincs kedvem beszélgetni -> Nem veszem fel a telefont

Amikor nincs kedvünk valamihez egyre több helyen választhatunk alternatívát. Persze vannak dolgok, amiknél nem mondhatjuk, hogy nincs hozzá kedvünk. Ennünk, innunk, wcznünk, aludnunk, dolgoznunk muszáj. Ha nincs kedvünk hozzá, akkor is megtesszük.

Viszont mi van ha nincs kedvem a gyerekhez?

Nincs kedvem a bőgését hallgatni. Nincs kedvem mesét olvasni neki. Nincs kedvem még egy teherhez, amit magamnak vállalok. Nincs kedvem újabb bejegyzést írni.

Az élet sajnos nem mindig arról szól amihez kedvünk van. Vagy szerencsére.

Az életben olyan dolgokat teszünk, amihez kedvünk van, és amit kell. Amihez kedvünk van, az most jó. Ami kell, attól később lesz jó.

Az pedig jó, ha később jó lesz.

 

egy új család

 Amikor megérkezik egy gyerek, akkor az nemcsak azt jelenti, hogy egy újabb taggal gyarapodik a család. Az azt is jelenti, hogy létrejön egy új kis család. Létrejön?

A családnak milliónyi definíciója van és mindegyik kicsit másképp határozza meg, hogy mi is az a család. Abban többnyire minden meghatározás egyetért, hogy a család egy közösség, tehát legalább két személyből áll. Azon kívül állhat egy párból, anyából és/vagy apából és gyerekekből, és tovább kiegészülhet milliónyi más taggal. Ettől függetlenül felmerül a kérdés, hogy persze itt ez a sok okos meghatározás, de akkor mégis mit jelent egy új család?

Nem egy túl hagyományos nézőpont, de akár lehet az is a család, amivel a családi ünnepeket együtt töltjük. Nyilván itt is vannak kivételek, de elég általános, hogy akivel a szentesét együtt töltjük, az egy család. Aztán akivel a karácsony többi napját az már egy bővebb család. Vagy nem.

A gyerek felülírja/átírja, hogy mi a család. Furcsa lehet majd a szüleim nélkül szentestézni.

Szavazás 2018

egy döntés

Mindenhol ez van. Politika. Szavazz erre, szavazz arra! Ez lesz, ha erre szavazol. Az lesz, ha nem ránk szavazol. Szavak. Ígéretek. Hazugságok. Igazságok.

Minden hirdetés és reklám azt mondja, hogy menjünk el szavazni. Sőt, a legtöbb még azt is megmondja nekünk, hogy kire. Most nem akarok mély és részletes érvelésekbe bocsátkozni, hogy miért kell elmenni szavazni. Azt meg végképp nem akarom megmondani, hogy kire kell szavazni. Mindössze egyetlen dolgot szeretnék kiemelni:

Amikor szavazásról van szó, próbáljunk meg úgy dönteni, hogy ha a gyerek megkérdi (ha most még meg sem született), hogy mi kire szavaztunk, akkor büszkén mondhassuk neki, hogy átgondolt és felelős döntést hoztunk.

Mert bizonyos esetekben a gyerek a legjobb tükör.

Az első lépés

-és az első esés

Amikor egyre többet mászik, kúszik és gurul a gyerek, annál inkább közeledik ahhoz a ponthoz, amikor elkezd két lábon járni. És ahogyan elkezd két lábon járni, úgy elkerülhetetlen, hogy néha elessen. Néha nekimenjen dolgoknak. Beüsse a fejét. Leessen az ágyról. Meg amúgy minden ilyesmi.

És ekkor egy igencsak nehéz dilemmával nézünk szembe: hagyni kell a gyereket, hogy megtapasztalja az esést, fejbeütést stb.; vagy meg kell óvnunk legjobb képességeink szerint minden negatív külső hatástól?

Régebben talán egyszerűbb volt a történet, mivel nagyon sok tekintetben nem lehetett a gyereket megóvni bizonyos negatív dolgoktól. Mára viszont már kapható mindenből bababiztos és gyerekbiztos változat. Az olyan dolgokból is, amik alapvetően nem jelentenek veszélyt a számunkra. Bababiztos fiók. Alapvetően értem, hogy persze tud sérülést okozni: magára nyitja, beüti a fejét, odacsukja a kis ujjacskáit stb. Viszont ha azt sem tanulja meg a gyerek, hogy egy fiókot hogyan kell kinyitni anélkül, hogy fatális sérüléseket szerezzen, hogyan fogjuk elengedni otthonról, vagy éppen biciklire ültetni?

Biztosan van egy ideális megoldás, ahol a gyereket nem kell megvédeni a fiókok gyilkos mechanikájától, de nem is engedjük egy éppen kitörő vulkán mellett játszani. Kár, hogy nem tudom, mi az.

Nyelv

tanítani vagy nem tanítani?

A gyerekek életük első szakaszában, kb. négy-öt évig még nagyon könnyen tanulnak nyelveket. Értsd nem is tanulnak, hanem csak úgy elsajátítják a nyelveket. Mi mindent meg nem adnék, ha most is csak elég lenne pár hónapig hallgatnom egy bizonyos nyelvű Youtube csatornát és a végére, már nemcsak érteném, hanem beszélném is a nyelvet. Vagyis nem kérdés: tanítsunk-e második nyelvet a gyereknek születésekor. Persze. Jó lenne. Mármint tényleg. Ki ne akarná a saját gyerekét azzal a kimondhatatlanul nagy előnnyel indítani, hogy két nyelvet beszél. Ráadásul akcentus nélkül. Egyértelmű. A gyerek beszéljen két nyelvet!

De valójában nem az a kérdés, hogy jó lenne-e. Hanem az, hogy akkor ezt hogyan tegyük? Több módszer is van: talán a legelterjedtebb, ha az egyik szülő az egyik, a másik a másik nyelven beszél a gyerekhez. Ezzel csak akkor van gond, ha a két szülő egy anyanyelvet beszél. Ki fogja az egyiket beszélni, ki a másikat? Felváltva beszéljék mindkét nyelvet? Az nem lassítja a dolgot? Elég a bölcsiben/oviban inkább elkezdeni, és bízzuk rá a nevelőkre?

Több ezer tudományos cikket találunk arról, hogy mennyi előnye és esetleg hátránya van a kétnyelvű létnek, és a nevelési szakkönyvek is sokat foglalkoznak a hogyan neveljünk gyereket két nyelven. Viszont a kérdés itt nem tudományos. A gyereknek jó a két nyelv. A kérdés érzelmi. Tudunk-e a saját gyerekünkhöz a nemanyanyelvünkön szólalni, és tudjuk-e ezt egy olyan következetesen megtervezett módon tenni, hogy az ne hátráltassa a gyereket a fejlődésben. Meg tudjuk-e hozni ezt a döntést és kitartunk-e mellette? Avagy teljesen mindegy, mert hamarosan úgyis kitenyésztjük a bábelhalakat.

 

Szülési/születési szabadság

Úgy képzelem el, hogy amikor elindul a nagy tervezés, hogy legyen gyerek és csináljunk akkor egy új életet, akkor azt gondoljuk, hogy majd lesz az életünk és akkor az egy gyerekes életté változik át. Van így ennek értelme? A lényeg az, hogy amikor megszületik a gyerek, akkor ne ugyanúgy folytatódjon tovább az élet. Ezért jönnek ilyenkor a nagy elhatározások. Majd egészségesebben élek. Többet figyelek a mittudoménmire. Jobb ember leszek. De valójában ez az egész nem így van. Vagy legalábbis ettől félek.

Amikor megszületik a gyerek, akkor nem kell kevesebbet dolgozni, nem lesz kevesebb a mosatlan, és a ruhák sem tisztulnak maguktól. Ugyanazok a teendők lesznek, amik eddig is voltak és plusz lesz még egy gyerek, a maga összes velejárójával. Mivel a munka nem lesz kevesebb, és az otthoni teendők sem, ezért a gyerek tulajdonképpen annak a rovására megy, ami eddig szabadidő volt. Már ha volt ilyen. Viszont a gyerek nem várja meg a szabadidőt. Neki szüksége van dologkra. Nem érdekli őt, hogy mikor volt nekünk eddig szabadidőnk, egyszerűen csak kell neki valami, és akkor kell. Peluscsere, etetés, vagy csak ringatás az mindegy, jön és akkor kell. Rémisztő elképzelés, de egy gyerekkel úgy gondolom, hogy egy nap 35 órából áll, és minden nap végén dob az univerzum egy kockával és eldönti, hogy ebből melyik nem kerül bele a kanonikus 24-be.

Pelenkacsere

Nem beszélünk róla, vagy legalábbis én nem, de talán az egyik legfurcsább dolog a gyerekkel kapcsolatos teendők közül a pelenkacsere. Optimális esetben a felnőtt embernek annyira természetes a mellékhelység használata, hogy fel sem merül benne, hogy lehet úgy is végezni a bizonyos dolgainkat, hogy az nem a wc-n történik. Márpedig lehet. És a szerencsétlen gyerek pedig honnan tudná, hogy nekünk nem természetes, amit ő csinál. Mindketten értetlenül állunk egymással szemben, hogy ez hogyan képes máshogy csinálni. De most komolyan. Hogyan.

Amikor látok az utcán egy szülőt, vagy egy filmben egy pelenkacserét, akkor csak azt látom, hogy működik. Kicseréli és jónapot. Vagy éppen bénázik vele. De akármit is csinál, azt nem látom, hogy mi alapján csinálja, amit csinál. És ez csak egy a csomó dolog közül, amiket csak úgy tudnak a szülők, hogy hogyan kell csinálni. Persze nyilván nem lehet nagyon elrontani egy pelenkázást, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de ha arra gondolok, hogy ezt is meg kell tanulnom és még millió dolgot, és ez csak egy pici része az apaságnak, akkor úgy érzem, hogy mindez túl sok. Még jó, hogy mindenre van egy Youtube videó.

Szül(et)és

Ha a filmes példákból indulunk ki, akkor gyakorlatilag azt láthatjuk, hogy a szülés az egy csodálatosan undorító dolog. Vagy gyomorforgatóan gyönyörű. Az apás szülés gyakran végződik ájulással és talán érthető miért. A női test a terhesség során igencsak hátborzongató mértékű változásokon megy keresztül és a szülés ennek a metamorfózisnak a kiteljesedése. A szó mind elvont, mint eredeti jelentésében. Nem csoda hát, hogy a férfi számára, aki saját testének a változásából maximum annyit tapasztal napi szinten, hogy van szakálla vagy nincs, ez sokkoló. Nem kicsit. Egy kis ember, aki hozzávetőlegesen 9 hónapon keresztül lakozott a párunkban, egyszer csak úgy dönt, hogy keres magának egy kijáratot. Nem visszafogottan, nem finomkodva, utat tör magának, és egyszer csak rájön, hogy kívül tágasabb.

És hogy ez félelmetes-e? Gyakorlatilag a horroripar egyik ága épül az emberi test félelmetes változásaira. Cronenberg ezzel alapozta meg a karrierjét és a horrorfilmek egy egész sorát indította el. Stephen Kingtől sem áll távol ez a téma, hiszen ott van az IT és a The thing, hogy csak a legismertebbeket emeljem ki. Ha egy leendő apa nem fél a születéstől, akkor nincs tisztában azzal, hogy minek is lesz tanúja.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ezt a változást mi csak másodikként élhetjük meg legközelebbről is, az elsődleges szenvedője az anyuka. Neki lehet csak az igazán hátborzongató. Ezért még ha iszonytató horrorfilmalapanyag is a szülés, igazán elvárható, hogy legyünk amellett, aki átalakul. És pont.

Nem is beszélve arról, hogy azért mégiscsak ez a gyermekünk első szereplése a világban.

Terhesség

Már magában a kifejezésben is benne van, hogy teher. Persze mondhatjuk úgy is, hogy áldott állapot, vagy várandós valaki. Viszont ha már csak 33% esély van arra, hogy teher legyen valami, akkor érthető, ha az ember fél tőle. Az élet megváltozik, az anyuka és az apuka szempontjából is. Az anyuka szempontjából persze kicsit látványosabb ez a változás, de azért az apukának sem marad minden ugyanúgy mint eddig. Legalábbis ideális esetben.

A terhességgel járó változások nagy része ijesztő. A párod teste átalakul, mintha egy nagyon durva betegség menne át rajta, mintha egy alien helyezte volna el benne az utódját. Csak ebben az esetben az alien az apuka, az utódja pedig a leendő gyermeked. Emellett a kis „parazita” olykor átveszi a kontrollt: befolyásolja az anyukát, megmondja neki, hogy mit kívánjon, teljesen felborítja a hormonháztartását, és mindennek első kézből lehetsz tanúja.

A leendő apuka, ha jól teszi dolgát, akkor tud alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, és meg tudja mindazt adni, amire a gyermeke anyjának szüksége van. És mint a legtöbb apai félelemnek, a terhességtől való félelemnek is a megfelelési vágy a kiváltója. Mi van, ha nem tudok ott lenni mindig? Mi lesz, ha valamit elrontok? Sokan mondják, hogy a terhesség alatti impulzusok is nagyban befolyásolják a gyerek jövőjét. A következmények beláthatatlanok.

Az egyetlen módja annak, hogy bele tudjunk kezdeni a gyerekgyártásba, az ha próbálunk nem túl sokat gondolni arra, hogy mi lett volna ha jobban csinálom . Mint arra a párhuzamos valóságra, ahol Hitler feltalálta a rák ellenszerét.

A kezdet

amikor a gondolat (és a gyerek) megfogan

Mindenkinek más dolog jut először az eszébe a gyerekvállalásról. Van akinek a gyerekkel járó költségek. Van akinek az álmatlan éjszakák. Van akinek a filmekből már kliséként ismert „nemmehetekelahaverokkalsörözni”. De talán a legjobb, ha rögtön az elejéről kezdjük és már a gyerek fogantatásától indulunk.

(A párkeresésig – most még legalábbis – nem szeretnék visszamenni, mert az egy olyan dolog, amivel más blogok biztosan foglalkoznak. Természetesen ha van rá igény, beszélhetünk arról is.)

Szóval a fogantatás. Egy igazi kis ördög. Aki nem szeretné, annak biztos, hogy összejön – tinédzserek, fiatalkori egyéjszakások, stb. – aki meg mindennél jobban szeretné, annak meg a világért sem akar összejönni. Vagy legalábbis sokszor így néz ki.

Az szinte egyértelmű, hogy ilyenkor mindkét fél egyéni válságba zuhan. Mennyire vagyok nő? Mennyire vagyok férfi? Még erre sem vagyok jó? De ezzel együtt egy másik kérdés is felmerül: lehet-e egyáltalán gyerek? Rengeteg olyan dolog van amitől félek a gyerekvállalással kapcsolatban, de talán attól még jobban félek, hogy nem lesz gyerek akit felnevelek. Persze ilyenkor ott van a lehetőség az örökbefogadásra, ami egy nagyon szép, és jó dolog, de ha már attól is rettegek, hogy egy olyan lényt neveljek, aki legalább félig, legalább a genetikai kódomat örökli, akkor mennyire kemény lehet egy olyan gyereket nevelni, akihez születésének pillanatában még semmi közöm sem volt.

Bár nem mintha sokat számítana. Bizonyára mindenkivel történt már olyan, hogy ahhoz hasonlították, aki nem volt rokona. És volt is hasonlóság. Vagy legalábbis szeretjük azt látni. Szeretjük a mintázatokat, a különböző apró kis dolgokat összehasonlítani, és rájönni, hogy a kettő ugyanaz. Ha azt mondják két emberre, hogy rokonok, egy idő után úgyis meg fogjuk tudni magyarázni, hogy miért hasonlítanak egymásra. Ha meg azt mondják ugyanarra a két emberre, hogy nem rokonok, akkor biztosan meg fogjuk találni kettejük között a különbséget. Vagyis tulajdonképpen mindegy, hogy a gyerek biológiailag a sajátunk-e, egy idő után úgyis megtaláljuk benne magunkat.

süti beállítások módosítása