Még nincs gyerekem. De tervezünk egyet. Szeretném én is, meg ő is. Ezzel nincs baj. A probléma akkor kezdődik, amikor elkezdek gondolkozni a gyerekről. Hogy konkrétabban miről? Igazából bármiről. Ha belegondolok, hogy mennyivel többe fog kerülni az élet, mind időben, mind energiában, mind pénzben. Ha belegondolok, hogy mennyi új dolgot kell megtanulnom: pelenkázás, fürdetés, hogyan kell megtartani a gyereket, hogyan kell büfiztetni, stb. Mindig elfog a félelem. Vagy a rettegés.

Ez nem olyan félelem, mint ami eltántorítana a gyerekvállalás ötletétől. Ez inkább olyan félelem, mint a félelem egy vizsga előtt: nem akarod elkerülni, mert szeretnéd az eredményét, de attól még nagyon félsz tőle.

Félek az apaságtól.

Nehéz kimondani, mert a férfiak általában nem ilyenek. Elpoénkodjuk, elhülyéskedjük a legtöbb komoly dolgot. Főleg akkor, ha félünk tőle. Legalábbis én ilyen vagyok. És pont ezért nem ülünk le és beszéljük meg, hogy mennyire félünk attól, hogy rosszul csinálunk valamit majd a gyerekkel, és elszúrjuk.

Nem vagyok még apuka, és előre láthatóan egy pár éven belül nem is leszek az. Nem tudok nagy válaszokat, nem tudom, hogy hogyan kell jó apukának lenni. Viszont azt tudom, hogy mitől félek, és néha igazán jó lenne egy hely, ahol tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

Ha Te is szeretnél egy ilyen helyet, akkor megtaláltad. Ez lesz a mi kis „safe space”-ünk.

Itt arról fogok írni, hogy én mitől félek. Hogy MI, potenciális apukák mitől félhetünk. És persze arról, hogy ennek ellenére, hogyan sikerül megtartani a pozitív hozzáállást a gyerekhez, akit előbb vagy utóbb szeretnénk lányomnak vagy éppen fiamnak nevezni.