A gyerekek életük első szakaszában, kb. négy-öt évig még nagyon könnyen tanulnak nyelveket. Értsd nem is tanulnak, hanem csak úgy elsajátítják a nyelveket. Mi mindent meg nem adnék, ha most is csak elég lenne pár hónapig hallgatnom egy bizonyos nyelvű Youtube csatornát és a végére, már nemcsak érteném, hanem beszélném is a nyelvet. Vagyis nem kérdés: tanítsunk-e második nyelvet a gyereknek születésekor. Persze. Jó lenne. Mármint tényleg. Ki ne akarná a saját gyerekét azzal a kimondhatatlanul nagy előnnyel indítani, hogy két nyelvet beszél. Ráadásul akcentus nélkül. Egyértelmű. A gyerek beszéljen két nyelvet!

De valójában nem az a kérdés, hogy jó lenne-e. Hanem az, hogy akkor ezt hogyan tegyük? Több módszer is van: talán a legelterjedtebb, ha az egyik szülő az egyik, a másik a másik nyelven beszél a gyerekhez. Ezzel csak akkor van gond, ha a két szülő egy anyanyelvet beszél. Ki fogja az egyiket beszélni, ki a másikat? Felváltva beszéljék mindkét nyelvet? Az nem lassítja a dolgot? Elég a bölcsiben/oviban inkább elkezdeni, és bízzuk rá a nevelőkre?

Több ezer tudományos cikket találunk arról, hogy mennyi előnye és esetleg hátránya van a kétnyelvű létnek, és a nevelési szakkönyvek is sokat foglalkoznak a hogyan neveljünk gyereket két nyelven. Viszont a kérdés itt nem tudományos. A gyereknek jó a két nyelv. A kérdés érzelmi. Tudunk-e a saját gyerekünkhöz a nemanyanyelvünkön szólalni, és tudjuk-e ezt egy olyan következetesen megtervezett módon tenni, hogy az ne hátráltassa a gyereket a fejlődésben. Meg tudjuk-e hozni ezt a döntést és kitartunk-e mellette? Avagy teljesen mindegy, mert hamarosan úgyis kitenyésztjük a bábelhalakat.